Erdélyért Könyvesház

Tudták és tudják, hogy a vers, akár az ölelés, nélkülözhetetlen az igaz, őszinte érzelmeiket vállalni merő emberek között. Úgy gondolom, mi vagyunk többen. Ezenkívül még azt is gondolom, eljött az ideje, hogy a költészet visszavegye helyét, és teljesítse feladatát a mai magyar valóság hétköznapjaiban, legyen az bármilyen mérgekkel átitatva. A költészetet szégyellni kell? Tehetném fel a kérdést, miután hazánk ismert irodalomkritikusai közül többen úgy nyilatkoznak: dehogy mondom azt, hogy költő vagyok, elveszíteném minden hitelemet. De ha íróként mutatkozom, egész más a fogadtatás. Csak megjegyzem azoknak, akik így látják a dolgot, azzal, hogy íróként mutatkoznak be, még költők maradnak, hiszen költőnek lenni nem ugyanaz, költő csak Isten kegyelméből lehet valaki, akár táltosaink idejében. Azt hiszem, a legtöbben elfelejtették a költészet igazi feladatát: a nép szolgálatát, a nép vezetését, összetartását, ha arra van szükség, a néplélek épségben tartását és erősítését. Hiszen a múlt táltosainak, gyógyítóinak, művészeinek elsősorban népük gyógyításán kívül annak összetartása volt a feladatuk és céljuk, elsősorban lélekben, mivel ha a lélek ép, akkor a test is képes megbirkózni az idő támadásaival egészen addig, ameddig azt a legfőbb erő, Úratyánk engedi.

Itt az ideje, hogy e hivatásunknak érvényt szerezzünk ebben az antihumanista, lélekellenes és így természetellenes világban. Persze ehhez kell a nép, Önök, hiszen az emberi élet értelme sem lehet más, mint a nemzetközösség erősítése ebben a válságos időben, és szolgálata a lélek nyelvén, magyarul, mely nyelvet mindannyian beszélünk, ki éppen hogy csak, ki szebben, de mindenképpen a közös magyarság érdekében. Hisz lelkében is, nyelvében is él a nemzet.