Erdélyért Könyvesház

beszélgetés a szerzővel a Magyar Demokratában:
Szokatlanul csengő nevem, amit sohasem szoktak érteni és rendesen leírni, vend eredetű. Mai napig tisztázatlan, honnan való ez a népcsoport, az elvtársi történetírás besorolta szlovénnak, de ez nem igaz.


Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György
– Mit tud a családjáról?

– Apai felmenőim túlnyomó többsége evangélikus lelkész volt, magam római katolikus lettem édesanyám után – szüleim így egyeztek meg annak idején. Most meg járok ide is, oda is, hiszen egy az Isten. Családom a Kádár-rendszerben osztályidegen, politikailag megbízhatatlan, klerikális és ilyesmi volt.

– Egyszóval jó család… Édesapja mivel foglalkozott?

– Út- és vasútépítő mérnök volt, ahogy akkor hívták, kultúrmérnök, és az egyik minisztérium tervezőintézetében dolgozott. Emlékszem, mikor először jártam a munkahelyén a hatvanas években, még olvasni nem tudó gyerekként, boldogan vettem észre, hogy a képe ki van téve a falra a folyosón. Az volt a szégyentábla. Megéltem, amikor az iskolában felolvastam osztálytársaimnak a hittankönyvemből – remek történetek voltak benne, nekik is tetszett –, elkobozták és behívatták a szüleimet.
– Erdélyi születésű?

– Nem, ide születtem ebbe a budai lakásba, soha nem is laktam máshol. Ez a szoba volt a gyerekszobám, itt, ahol beszélgetünk, állt a rácsos ágyam – nem mentem messzire. Lélekben azonban nagy utat tettem meg. Erdély iránti elhivatottságom nem vérségi, hanem lelkületi, gondolati. Első élményem Nagyváradhoz kapcsolódik, ami ugyan nem Erdély, de nincs messze onnan. Egyetlen rokonom él még ott, Márta néni, aki apáca. Akkor illegális apáca volt, dolgozott egy vállalatnál, ott jól viselkedett, és közben valami hihetetlen földalatti mozgalom formájában élték rendtársaival igazi életüket is. Gyerekként ebből annyit tudtam, hogy én fölmehetek a templom tornyába, és onnan nézhetek lefelé, ami nagy dolog. Különös érzés volt. Mellettem óriási harang, körülöttem ősi levegő és Szent László emléke, alattam a templom körül pedig a népességi arányok megváltoztatására odatelepítettek csiricsáré zsibvására, kosz és bűz. Nem értettem, de éreztem az ordító különbséget.

– Mikor kezdte érteni?

– Kamaszkoromban, amikor kezembe kerültek verseskötetek, történelmi munkák Trianonról, már ami akkoriban kezébe kerülhetett valakinek. Azt vettem észre, hogy az embereket vagy nem érdekli, vagy nem akarnak róla tudomást venni, mert politikailag kellemetlen. Ez egészen odáig ment, hogy már a hetvenes évek közepén hajlamosak voltak sokan lerománozni az ottani magyarokat. Vérforraló volt. Töprengtem, hogy milyen eszközeim vannak, amivel tehetnék ez ellen. Hadseregem nem volt, amit ütközetbe vezényelhettem volna, hát magamnak vezényeltem.

– Ez mit jelent?

– Kicsi koromtól tanultam zenét, és érdekelt az irodalom. Családi indíttatás is volt benne, hiszen nagyapám a maga korában ismert költő, újságíró, műfordító volt, nemzetgyűlési képviselő, Lendvai Istvánnak hívták. Elég korán izgatni kezdett, hogyan tudnék nyomatékot adni a verseknek, így jött a zene, így vezényeltem önmagamnak. Nem megzenésítettem a verseket, az tőlem távol áll, hanem az értelmezést akartam segíteni, a hatását fokozni. Mellé, közé, alá teszem a zenét, így adnak együtt igazi élményt. Az így született műsorokat az Egyetemi Színpadon, meg ahol csak lehetett, előadtam, nemcsak azért, hogy felhívjam mindenki figyelmet Erdélyre, hanem azért is, hogy az erdélyi irodalmat megmutassam, mert megdöbbenten tapasztaltam, hogy még magyar szakon tanuló hallgatóknak sem volt fogalmuk róla, ki az a Kányádi Sándor, ki az a Szilágyi Domokos, nem sorolom. Még őket is téríteni kellett. Felháborított, hogy egy bombán ülünk betojva, nem lehet kimondani azt a szót, hogy Erdély, és örülünk, hogy van már egy Trabantunk, jaj, nehogy elveszítsük azt is. Az a rendszer úgy volt felépítve, hogy mindenki mindenkitől féljen, és fogja be a pofáját. Én erre nem voltam hajlandó, az én lobogómra Erdély volt hímezve. De az is csak ürügy volt számomra, mert sorsa magába sűrítette, megtestesítette a magyar sorsot, amiről beszélni akartam.

– Med